Bevonat technológiák

Amikor a gyártók arról döntenek, milyen anyagokat használjanak fel egy-egy óratok vagy óraszíj elkészítéséhez, több tényezőt is figyelembe kell venniük, mérlegelniük. Úgymint költségek, a használat célját, a kívánt szín elérése és a megcélzott súly. Ezen kívül meg kell fontolniuk a különböző anyagok esetleges hátrányait is. A titán például erős, nagyon könnyű, tartós anyag, nem korrodálódik, nem okoz allergiát (sokan nem viselhetnek rozsdamentes acélt nikkel allergia miatt), és a rozsdamentes acéllal ellentétben ezt nem károsítja a sós víz. Ennek a kombinációnak köszönhetően a titán nagyszerű alapanyag búvárórákhoz, ám hátránya, hogy a felületi keménysége viszonylag alacsony, ami azt jelenti, hogy könnyen karcolódik.

Egy módszer, amivel meg lehet változtatni egy anyag felületi tulajdonságait a PVD (Physical Vapor Deposition) technológia, illetve ezt jelenti még az IP (Ion Plating – ionos bevonás) jelölés is, amely a PVD technológia egyik fajtája. A PVD folyamat során a tárgyat a bevonáshoz egy semleges környezetbe helyezik, felhevítik 400 °C körüli hőmérsékletre (folyamattól függően), és tulajdonképpen beszórják annak az anyagnak a molekuláival, amivel be akarják vonni. Ez az általános folyamat, ám több egymástól kissé eltérő variáció is létezik még, mint például a töltéssel rendelkező ionok használata az IP bevonásnál. A PVD technológia 1838 óta létezik, és nagyon sokat használják még félvezetők gyártásánál, autó iparban, és természetesen az óra gyártásban.

A PVD bevonat nagyjából 1 mikron vastagságú réteget eredményez, amely szorosan összekötődik a bázis anyaggal és ennek eredményeképpen nem fog lepattogni például. Ez az, ami alapvetően megkülönbözteti a festés, porfestés és az eloxálás technológiájának hatékonyságától. Azonban ha elég erős ütés éri, át lehet hatolni a PVD bevonaton, és el lehet érni az alatta lévő bázis anyagot, így maradandó sérülést okozva és mivel mégiscsak egy bevonatról van szó, nem ajánlott csiszolással eltávolítani a karcolásokat.

Egy másik, már fejlettebb és ellenállóbb bevonatot létrehozó technológia a CVD (Chemical Vapor Deposition). A fő különbség a PVD és a CVD között az, hogy a bevonatot képző anyag kémiai reakció által képződik, nem pedig a felület közvetlen bevonásával. A titán-nitrit bevonat például a Citizen PMT56-2711 modellen CVD eljárással készül, és különösen ellenálló.

Még ennél is jobb a DLC (Diamond-like carbon) ahol különleges, speciális folyamatok által az anyag felületét szintetikus gyémánthoz hasonló anyaggal vonják be, az így létrejött elképesztő felületi keménység miatt szinte lehetetlen megkarcolni. Ezzel a technológiával találkozhatunk néhány felső kategóriás Citizen órán, mint az Attesa, vagy a Casio MR-G órái, illetve mint a RADO V10K. A DLC technológiát használják még a verseny motorok alkatrészeinél, szív és egyéb orvosi implantátumokban, és más hasonlóan speciális alkalmazási területeken, ahol biztosítani kell a megfelelő felületi keménységet.

Az órák világában általánosságban PVD technológiát használnak arra, hogy egy mutatós, aránylag ellenálló vékony fekete bevonatot hozzanak létre a felületeken. Tartósabb, mint a rozsdamentes acél vagy a titán, és óratokokon, óraszíjakon egyaránt előszeretettel használják. Az alkalmazott technikának sok változata van, így a különböző márkák és modellek különböző mértékben tartósak; sajnos, az egyes darabok minőségét nehéz megítélni vásárláskor. Tudatában kell lenni annak, hogy a PVD bevonatot nem lehet megújítani, és még a nagy márkák is, mint a Panerai, csak akkor távolítják el a bevonatot, ha az károsodott. Sokan azonban úgy gondolják, hogy a PVD bevonaton látható karcolások a használat jelei, ezért úgy tekintik, hogy a karcolások komoly karaktert adnak az órának, így még akkor sem tennének ellene, ha lehetőség lenne rá.